Interjú Bodor Péter dékánjelölttel

Víziók és humorérzék a TáTK-n

Legfrissebb lapszám
11. évfolyam, 2. szám
További lapszámok
Legfrissebb HÖK hírek

ELTE TáTK HÖK Rendkívüli Küldöttgyűlési Képviselőválasztás 2021. tavasz

Az ELTE TáTK HÖK Választási Bizottsága a TáTK kihirdeti a 2020/2021-es tanév tavaszi rendkívüli ...

Rendszeres Szociális Támogatás 2020/2021. tanév II. félév

Kedves Hallgatók!Ne felejtsétek el, hogy a rendszeres szociális támogatás 2020/2021 tanév II.

Könyvtárhasználat a korlátozás ideje alatt

Kedves Hallgatók!A 484/2020. (XI.10) Kormány rendelet alapján könyvtárunk 2020.11.11-től ...

Mondd el véleményed a távoktatással kapcsolatban!

Hallgatóink véleménye fontos számunkra. Segítségetekkel, most lehetőség nyílik arra, hogy az ...

ELTE TáTK HÖK Rendkívüli Küldöttgyűlési Képviselőválasztás 2020. ősz

ELTE TáTK HÖK Rendkívüli Küldöttgyűlési Képviselőválasztás2020. őszAz ELTE TáTK HÖK Választási ...

További hírek
Legfrissebb fotóalbumok

Rendkívül küldöttgyűlési ülés 2019.05.16

Képek száma: 16

2019. május 16.

2019 ALAKULÓ ÉS ZÁRÓ KÜLDÖTTGYŰLÉS

Képek száma: 47

2019. április 25.

2019 TAVASZI VEZETŐKÉPZŐ

Képek száma: 11

2019. március 22.

További fotóalbumok
Közélet
Utoljára frissítve: 2015. május 26. 23:57, kedd
2015. május 24. 20:09, vasárnap

2015. március 16-án az ELTE Rektora pályázatot írt ki a Társadalomtudományi Kar dékáni munkakörének ellátására. A pozíció betöltőjét május 26-án, kedden választják meg. Két jelentkező van a TáTK vezetői székére Bodor Péter és Juhász Gábor személyében. A TátKontúr mindkét pályázóval készített interjút, melyek során beszélgetett a jelöltek programjairól, a karral kapcsolatos terveikről, elképzeléseikről. A továbbiakban Bodor Péter diákokat és oktatókat egyaránt érintő koncepcióiról, változást hozó vízióiról olvashattok.

Csernus Fanni: Mondana néhány mondat magáról, illetve arról, hogy mióta van a TáTK-n?

Bodor Péter: 1981-86-ig jártam pszichológia szakra, majd 3 évig az úgy nevezett TMB (Tudományos Minősítő Bizottság) ösztöndíjasa voltam, amit az akadémiai pályán induló fiatalok kaphattak meg. Az ELTE Izabella utcai kampuszán az Általános Lélektan Tanszéken voltam helyileg, ahol többek között pszichológiatörténetet is tanítottam. Amikor elkezdtem 23-24 évesen oktatni, a levelező szakos diákjaim nagy része – lévén posztgraduális képzésről volt szó – idősebb volt nálam. Ezzel kapcsolatban van egy kedves történetem is, amikor is a Bécsi Egyetem Nyelvtudományi Intézetében a magyar lektor voltam, az egyik órámat követően odajött hozzám egy idősebb úr, aki elmondta nekem, hogy előző évben a lányát tanítottam, aki mesélt neki az óráimról, és így kedvet kapott ahhoz. Ebben a történetben is megmutatkozik, hogy az élethosszig tartó tanulás nem csupán szóbeszéd tárgya.

1989-től, a rendszerváltás sűrűjében kezdtem az ELTE BTK Szociológia Intézetében tanítani. Ma az angol nyelvű előadásaim, és a különböző speciálisabb kurzusok mellett, Lányi tanár úrral felváltva tartom a Bevezetés a pszichológiába névre hallgató tantárgyat. A PhD címet a Pécsi Egyetem Pszichológia Doktori Iskolájában szereztem. Disszertációmat, On Emotions - A Developmental Social Constructionist Account címmel írtam, mely később könyv alakot is öltött. Témája az érzelmek elsajátításának nyelvi, diszkurzív elemzése. Az ELTE TáTK-on, illetve elődjénél eleinte óraadó voltam, majd tanársegéd, később adjunktus, aztán docens, végül két évvel ezelőtt habilitáltam.

CSF: Egy ilyen hosszú pálya során mit élt meg a TáTK-n a legnagyobb sikerének?

BP: Ez egy szívós munka, sok energiát vesz igénybe, nem is igazán tudnék egy esetet kiemelni. Az elmúlt huszonegynéhány év alatt több ezer diákot tanítottam nappali, esti, levelező képzés keretén belül. Pont az elmúlt napokban gondolkodtam el azon, hogy talán annyi hallgató fordult meg az előadásaimon, ahány ember abban a kisvárosban lakik, ahol én. Ez a munka azonban mindamellett, hogy rengeteg energiát igényel, segít abban, hogy fiatalon tartsa az embert, hiszen mindig van mit tanulni.

CSF: Mi vitte Önt végül arra, hogy jelentkezzen a dékáni pozícióra?

BP: Úgy gondolom, rengeteg kiaknázatlan lehetőség van ebben a karban. Olyan intézmények, ötletek, lehetőségek járnak a fejemben, amelyek felpezsdíthetnék a TáTK életét, melyek megvalósítása által, bekapcsolódhatna abba a sokszínű európai kulturális és oktatási térbe, ami itt van körülöttünk. A külkapcsolatok fejlesztése mellett fontosnak tartom, hogy mi oktatók is jól érezzük magunkat a minket körülvevő közegben, valamint, hogy a diákok érezzék, hogy a szavuknak – mindamellett, hogy vannak velük szemben támasztott követelmények – igenis van súlya. Ráadásul az oktatóknak is jó, ha a diákok jól érzik magukat az egyetem falai között, ha magukénak érzik ezt a helyet. Az ezt célzó változások indulhatnak akár olyan kezdeményezésekből, melyek nem kívánják nagy anyagi források igénybevételét.

CSF: Mondana nekem ilyen költséghatékony kezdeményezésre példát?

BP: Példa lehet erre a TáTK Fórum, ami a pályázatomban is szerepel. Ezeket a találkozókat úgy képzelem el, hogy tanárok és diákok vegyesen, 10 fős csoportokra bontva megbeszélhetnék egy téma mentén, hogy mi működik jól, vagy éppen kedvezőtlenül a karon. Lehetne ötletelni, közösen gondolkodni, egymás elképzeléseire reflektálni. Erről programomban és a coospace-en zajlott „beszélgetésben” bővebben is írtam.

Egy másik példa: közösségi tereket lehetne kiépíteni az egyetemen, ugyanis rengeteg kihasználatlan négyzetméter fedezhető fel az épületen belül, ahova minimális összegekért lehetne szerezni például babzsák foteleket, ahol a fiatalok összegyűlhetnének, beszélgethetnének, vagy éppen szunyókálhatnának, ha éppen arra vágynak.

Esetleg néhány növényt is beszerezhetnénk oda, ahol természetes fény jut az épületbe.

Úgy gondolom, rengeteg olyan lehetőség van, ami lehetővé teszi, hogy az emberek még inkább magukénak érezzék ezt a kampuszt. A változtatás a mi kezünkben van, csak mi tehetünk azért, hogy jobban érezzük magunkat itt.

CSF: Kicsit visszakanyarodva a dékáni pozícióhoz, mit gondol, milyen kvalitások tesznek valakit alkalmassá egy ilyen munkakör betöltésére?

BP: Hát, ebben az esetben előbújik belőlem a szociálpszichológus. A szociálpszichológia már az 1930-as évektől kezdve kihangsúlyozza a csoportok és irányítók viszonyának kapcsán a vezető szerepet betöltő alkalmasságának szubjektivitását. Feladatfüggő, hogy ki minősül megfelelő vezetőnek. Az újabb keletű személyiség elgondolások, az 1970-es évek környékétől, már nem hisznek egybehangzóan a stabil személyiségjegyekben. Egyesek olyasmiben gondolkodnak, hogy az emberek készségei helyzettől függően aktiválódnak.

De a válaszra térve: úgy gondolom, hogy alapvetően ez egy kollektív vállalkozás, ami mellett fontos, hogy legyen egy határozott vízió, ami képes széles spektrumon is működni, mindamellett, hogy részletekbe menő is, vagyis látja saját belső erőforrásait. Fontosnak tartom, hogy a dékán ismerje az itt dolgozó embereket, az egyetemet. De a listát folytathatnám olyan többé-kevésbé sztereotip vezetői tulajdonságok felsorolásával, mint kreativitás, intelligencia, stressz-tűrés, gyorsaság, konfliktuskezelő képesség, melyek közül néhánnyal nagyobb, másokkal kisebb mértékben rendelkezem, mint ahogy az emberek nagy része is.

CSF: Ami azonban az igazán fontos, a víziók…

BP: Igen, a vízió és a humorérzék. Ha valakinek vannak víziói, de nincsen humorérzéke véleményem szerint komoly problémákhoz vezethet. Voltak erre példák kis-és nagypályán egyaránt.

CSF: Ön úgy gondolja, vannak nagy víziói?

BP: Igen. Vannak elképzeléseim arról, hogy hogyan lehetne az egyetemet fejleszteni, a dolgokat előregördíteni.

CSF: Mondana néhányat az ilyen jellegű elképzelései közül?

BP: Terveim között szerepel a könyvtár áthelyezése a tágnak éppen nem nevezhető szuterénből, ahol azon túl, hogy természetes fényhez nem lehet jutni, még a könyvállomány is fizikailag veszélyeztetve van. Ez az egyetem egy elég nagy alapterületű hely, így lehetne találni neki alkalmasabb, reprezentatívabb helyet is a pincénél. Meg kell indulnia a fantáziának, hiszen attól még, hogy egyszer valamit az alagsorba tettünk, nem jelenti, hogy annak ott kell maradnia, ameddig tönkre nem megy. Ezt a világot mi alakítjuk magunk körül, mi tűrünk, és mi változtatunk.

CSF: A programjában olvastam új szakok elindításáról, nemzetközi kapcsolatok intenzívebb kiépítéséről, a későbbiekben diákmunka biztosításáról. Mit tart a pályázatában leírtak közül elsődleges fontosságúnak?

BP: Nem igazán tudnék ezek fontosságában különbséget tenni, mivel a tárgyalt kérdések több mindent érintenek, s egymással kapcsolatba vannak. Lényegesnek tartanám az Erasmus kapcsolatok intenzitásának növelésén túl, illetve annak részeként például fontos, hogy az ideérkező hallgatók ne érezzék magukat elveszve a kampuszunkon, találjanak olyan kurzusokat, melyeket otthoni képzésük során el tudnak fogadtatni. Ezen túl az angol nyelven tanítók elismerésének növelését, honorálását is relevánsnak tartom.

A diákmunka kérdésére térve: úgy gondolom a mi karunkon az oktatói állomány abszolút alkalmas arra – hiszen itt jogászok, közgazdászok és szociológusok is dolgoznak –, hogy végiggondolja, milyen formában lehetne Magyarországon olyan változtatásokat eszközölni, melyek érdemessé tennék mind a hallgatók, mind az egyetem számára a diákok intézmény keretein belül történő foglalkoztatását. Gondolok itt például a már Amerikában régen bevált rendszerre, mely szerint a könyvtárban hallgatók dolgoznak, akiknek ez által lehetőségük nyílik plusz pénzhez jutni.

Az új szakok kapcsán úgy gondolom, meg kellene nézni, hogy mire van szükség. Például itt ülünk a szociálpszichológia tanszéken, miközben Magyarországon nincsen szociálpszichológia mesterképzés. De nem zárkózom el semmi elől, alapvetően a kreativitás, az innovatív gondolatok, az ELTÉ-n belüli Karok és az egyetemek közötti összefogás híve vagyok.

CSF: Ha jól emlékszem három fontosabb teret emelt ki a pályázatában: az oktatók, a hallgatók, illetve a kutatás terét. Az oktatók kapcsán azon túl, hogy az angol nyelvű tanítást a jelenleginél jobban honorálná, még miben újítana?

BP: Sok dolog szóba kerülhet itt is. Szeretném például, ha az olyan jellegű döntések, mint hogy ki megy szabbatikálra nyilvánosak lennének. Ez az az időszak, amikor egy tanár például a habilitációjára félrevonulva készülhet. Fontos lenne az átláthatóság, tudni azt, hogy mi alapján lesz valakiből docens. Releváns lenne mindezek mellett megtudni, hogy mi alapján nyitnak meg egy-egy tanszéken betölthető státuszt.

Ezen felül az Erasmus koordinátorok megbecsülésén is lehetne változtatni. Rendkívül lényeges, hogy kimutassuk egymás iránt elismerésünket.

CSF: Az oktatók mellett a hallgatóság szerepének fontosságát is többször kiemelte. Ha Ön lenne az ELTE TáTK dékánja milyen területeken éreznék a diákok elsősorban a változásokat?

BP: A forradalmi változásoknak nem minden esetben vagyok híve. Véleményem szerint, egy intézmény egy organikus térként írható le, ahol folyamatos, fokozatos átmenetekre van szükség. Amennyiben dékánnak neveznének ki, megszerveznék egy csapatot. Ennek tagjai a többek között dékán helyettesek lennének, és közösen, modulárisan indítanánk el a változások menetét. Ez lényegében azt jelenti, hogy tematikusan, pontról pontra haladva gondolnánk végig egy-egy kérdéskört. Például a pályázatok esetében azt, hogy most milyen gyakorlatot követünk, illetve, hogy a jelenlegi helyzettel elégedettek vagyunk-e, vagy sem. Amennyiben a válasz nemleges, megkérdeznénk magunktól, mit szeretnénk megváltoztatni, és a változásért mit kellene tenni?

Ezenfelül, itt van a már említett fizikai tér kérdése, amellyel kapcsolatban beszélhetünk nagyobb mozgásokról, mint könyvtár, vagy könnyebben megvalósítható kisebbekről, mint babzsák-fotel.

Mindezek mellett a diákok és hallgatók közös fórumát, a TáTK Forumok sorozatát már akár szeptembertől elindíthatnánk, hogy ott az újítás lehetőségein gondolkodhassunk.

Általában: a kölcsönösség és a méltányosság rendjét szeretném kiépíteni, mind az oktatók mind hallgatók számára, mely bejósolható rend lenne. Úgy gondolom, oktatóként ne állítsunk olyan elvárásokat a hallgatósággal szemben, aminek a ránk eső részét mi magunk nem tartjuk be, itt gondolok például arra, hogy ha egy hallgató egy nappal később már nem adhatja le szakdolgozatát, akkor ennek megfelelően megérdemli, hogy bírálatát időben kapja meg.

CSF: Gondolom olvasta Juhász Gábor pályázatát. A két programban átfedések is fellelhetőek, így például az elektronikus tanulmányi rendszer kezelhetőségével kapcsolatban. Mit gondol, mi a két program között leginkább fellelhető hasonlóság és különbség?

BP: Úgy látom ő mindamellett, hogy fontos kérdéseket vet fel inkább, amint azt le is írta a folytonosságra helyezi a hangsúlyt.

Én úgy gondolom, vannak értékes tradíciói ennek a karnak, azonban megújításban is lehet gondolkodni.

CSF: A programjában írott tervei, céljai közül melyik elérését látja a legnehezebben kivitelezhetőnek?

BP: Biztosan lesznek nehézségek, de a programomban szándékosan igyekeztem nem túl nagy költségvetésű tervekkel előállni. Természetesen egy új szak indításakor, csakúgy, mint a könyvtár szuterénből való felköltöztetése esetében, körültekintésre van szükség, de ezeket nem tartom financiálisan megvalósíthatatlannak. Amit igazán jelentősnek tartok, s valódi előrelépésként élnék meg, ha még inkább közösséggé tudna válni ez a kar.

CSF: Mi a véleménye a nem olyan régen kialakult kancellári rendszerről, illetve az előkészületben lévő konzisztóriumról?

BP: Ha kancellári rendszer van, akkor ahhoz kell alkalmazkodni. Az az igazság, hogy most esik az eső. Amire rákérdezett olyan mértékben túlmutat a mi kompetenciánkon, mint az eső. Olykor esik, olykor meg kisüt a nap.

CSF: A szerkesztőség kérdései között szerepel az is, hogy mit gondol, ha a TáTK egy ember lenne, milyen ember lenne?

BP: Úgy gondolom minimum egy három főből álló család lenne: egy anya, egy apa és egy gyerek, akik egy tandem biciklit hajtanak, miközben süt a nap és nem esik az eső.