Szóljon a Rock!

avagy kortárs bandák hagyományos módra

EFOTT 2017
Megjelent ebben a számban:
9. évfolyam, 4. szám
További lapszámok
Legfrissebb HÖK hírek

Jelentkezz gazdasági alelnöknek!

Érdekelnek a pénzügyek? Szeretnéd nagyban segíteni a Hallgatói Önkormányzat munkáját? Szeretnél ...

Jelentkezz Tudományos Refernsnek!

Érdekel a tudományok világa? Szívesen segítenéd hallgatótársaidat tanulmányi ügyekben? Itt a ...

Választási eredmények

Elnök : Parcsami Attila: 254 Igen 57 NemSzociális tanulmányok: Surján Virág: 19 dbÉrvénytelen ...

Választási kiírás

Az ELTE TÁTK HÖK Választási Bizottsága a TáTK HÖK Alapszabály 22.-23. paragrafusa alapján kiírja a ...

Jelentkezz a Választási Bizottság tagjának!

Az ELTE TáTK Hallgatói Önkormányzatának Választási Bizottságába keresünk választási bizottsági tag ...

További hírek
Legfrissebb fotóalbumok

5. Dunai Regatta

Képek száma: 32

2017. május 6.

24. Országos Ifjúsági Sajtófesztivál

Képek száma: 20

2017. május 19.

LEN 2017

Képek száma: 33

További fotóalbumok
Teritéken a tudomány
Utoljára frissítve: 2017. november 13. 23:00, hétfő
2016. december 05. 10:00, hétfő

Tagadhatatlan, hogy a XX. század második felében kialakult szubkultúrák, illetve a könnyűzenei irányzatok között is a mai napig többé-kevésbé meghatározó helyet foglal el a rock'n' roll műfaja. Talán még a témában kevésbé jártasak is bármikor fel tudnak sorolni néhány olyan ikonikus előadóművészt vagy dalt, amely egy-egy kisebb érát, hitvallást, életfelfogást határozott, vagy határoz meg. Néhány olyat tehát, amelyet egyéni stílustól függetlenül szinte mindegyikünk felismer, ha felcsendülnek a nyitóakkordok, vagy megszólal egy-egy jellegzetes ritmus.

A rock'n' roll műfaja idővel rendkívül szerteágazóvá vált és ma már számos kevert- valamint alműfajt ebbe a kategóriába sorolnak. A szó eredeti jelentését tekintve is jelentős átalakuláson ment keresztül és lassacskán elkezdték az első évtizedek hagyományából kinövő újabb, letisztult és zeneileg is egyszerűbb struktúrájú irányzatokra használni. Így például a '70-es években elterjedt erőteljes és markáns visszatérő motívumokból, azaz riffekből építkező hard rockra is, amelyet többek között a Led Zeppelin, az AC/DC vagy a korai Kiss is fémjelzett.

Manapság a hard rock vonalon belül is óriási különbségek vannak, éppen ezért a kifejezetten a '70-es évek hangzásvilágát tükröző bandák a későbbiekben elkezdtek magukra a többi irányzattól eltérő, új megnevezéseket használni. Ilyen például a vintage rock, vagy az aussie (ausztrál) rock, de jómagam találkoztam már a kissé nehezen definiálható british rock megnevezéssel is. Bármelyik stílust is preferáljuk ezek közül, valamennyiük ugyanarra a klasszikus „aranykorra” utal, amely három-négy évtizeddel ezelőtt robbant be és vált népszerűvé kezdetben a fiatalok körében, napjainkra pedig általánossá vált és kortól, illetve nemtől függetlenül számos rajongót szerzett magának.

Sokan úgy vélik, hogy a klasszikus hard rock hanyatlásnak indult és mára már nem több, mint egy nosztalgikus élmény, amely nem képes már újat mondani, pusztán ismétli önmagát. Létezik azonban ma is számos olyan, itthon kevésbé ismert és elismert zenekar, amely nem ért egyet a fent leírt véleménnyel, és emiatt bizonyos értelemben ma is reneszánszát éli a rock kultúra. Az alábbi bekezdésekben ezek közül szeretnék a teljesség igénye nélkül részletezni néhányat. A 2016-os Sziget Fesztiválon volt szerencsém ott lenni a Petőfi Színpad nyitókoncertjén, amelyen nem más mint a számomra addig ismeretlen Ozone Mama lépett fel.

A különös nevű magyar banda, amely egyébként egy klasszikus, egygitáros, négyfős felállással rendelkezik, szinte pillanatok alatt képes volt magával ragadni a közönséget, mi több, megsokszorozni az érdeklődők létszámát. A siker nem csupán a frontember karizmatikus személyiségének volt köszönhető, hanem a zenekar fesztelen, magabiztos és lendületes kiállásnak is. Egyedi, autentikus hangzásvilága mellett, amelyen bár egyértelműen érződtek például a progresszív és grunge elemek, összességében mégis azt a benyomást keltették az emberben, mintha mindig is ismerte volna ezeket a dalokat. A szervezők választása nem lehetett véletlen: a zenekar kétszer is elnyerte már a Fonogram-díjat, nevük ezért a könnyűzenében egyre nagyobb ismeretségre tesz szert, sok szakmabeli szerint az, amit csinálnak annyira színvonalas, hogy bármelyik világhírű banda mellett bátran megállná a helyét. A pörgős, rádióbarát zene mellett a szövegekkel is igyekszik üzenetet közvetíteni a csapat. Ha valakinek felkeltette az érdeklődését, milyen is az igazi magyar vintage rock, annak mindenképpen érdemes lehet meghallgatni őket.

A korábban már az A38-on is játszó svéd Bonafide szintén ugyanazokhoz a klasszikus forrásokhoz nyúl vissza, mégis egy merőben más kivitelezéssel és végeredménnyel teszi mindezt. Az itt felsorolt zenekarok közül talán ők rendelkeznek a leginkább fülbemászó és dallamos repertoárral, amely teljes egészében lerombolja a „marcona és agresszív” rockzenéről kialakult sztereotípiákat. Hangulatukat tekintve maguk a zeneszámok is általában harmonikusabbak a többiekéhez képest, de a sajátos elemek, például a félhangok viszonylagos gyakori használata és formabontó szólófigurák mellett benne van a Bonafide-ban mindaz, ami miatt valaki szeretheti ezt a világot. Az ismerős és új hangzásvilág szinte észrevétlenül keveredik el egymással, miközben az utolsó összetevő, az énekes jellegzetes, egyéni hangszíne révén szinte szó szerint életre kelnek, könnyen beazonosíthatóvá válnak az általuk játszott dalok. A színpadon másokhoz képest talán visszafogottabb a banda, de ha valaki (és itt nem feltétlenül csak a műfaj szerelmeseire gondolok) meghallgatja pár számukat, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni.

Talán kissé elfogult vagyok az utolsóként tárgyalandó együttessel kapcsolatban, lévén egyik kedvenc zenekarom, azonban ha van az újra feltámadóban lévő hard rockon belül olyan előadó, amely nálunk is viszonylag ismert és komolyabb rajongótáborral rendelkezik, akkor az minden bizonnyal az ausztrál O'Keefe testvérek alapította Airbourne. Saját generációján belül egyértelműen e zenekar tekinthető a műfaj egyik ma fellelhető fő képviselőjének, és mivel még mindig új „fejleménynek” számít, bizonyos szempontból talán közelebb is áll a jelen kor fiatalsághoz, és annak ízléséhez próbálja igazítani játékát.

Néhány Airbourne-dal már a szélesebb közönség előtt sem ismeretlen, főleg annak köszönhetően, hogy a sajátos gitáreffektek miatti összetéveszthetetlen hangzás, illetve a slágergyanús akkordmenetek valódi vintage hangulatot kölcsönöznek a zeneszámoknak. A zenekar jelenleg is számos, főleg európai fesztiválon, így a walesi Hard Rock Hell-en és a német Rock am Ringben is visszatérő fellépő, sőt, idén a Rockmaratonon is láthatták a szerencsésebbek. Társaihoz képest e banda ki tudott törni a megszokott keretek és sablonok közül és akarva-akaratlanul saját képére formálta az egyébként nem kifejezetten virtuóz vagy kreatív riffeket is. Az örök dilemmát a progresszív elvárások és önmegvalósítás között egyszerűen oldották meg: a nemrég megjelent, negyedik album ugyanabban a rebellis szellemben született mint az elődei, így ez sem szándékozik sem úttörő, sem ezerarcú lenni, csupán egyre törekszik – hogy szórakoztasson.

Ahogyan néhány kritikus ennek kapcsán találóan megjegyezte: az Airbourne gyakran olyan dalokat játszik, amelyek más zenészeknél jobbára két szám közötti ujjgyakorlatok lennének, de a már-már őrülettel határos, a közönségéről sem megfeledkező, energikus előadásmód, a koncerteken is fegyelmezett csapatmunka, a szemmel láthatóan dinamikus megjelenés és elszántság olyannyira feledteti mindezt, hogy aki ráhangolódott az igazirock'n'roll (ezalatt értsd: hard rock) ezen modernebb vonulatára, az egyszerűen nem fogja tudni megunni, és biztosan talál minden albumon valami szája (füle) ízének valót.

Címkék: ajánló, zene, zenekar